Sétálok céltalan, egymagam,
vállamon a múlt, csak ez maradt,
ami még emlékeztet arra, aki voltam,
minden hangos kiáltásom most szótlan.
A vízparti fűzfák búsan fölém hajolnak,
s mint egykoron anyám, némán belém karolnak,
s a víz tükrében meglátom saját arcomat,
az arcot, mely megrettent, annyira idegen,
érzem a szívbe maró hideget idebenn,
látom az egy életen át vívott harcokat,
nagy győzelmeket és fájdalmas kudarcokat.
És most itt vagyok egyedül, senki nem keres,
és nem várnak már rám sehol, senki se szeret,
s a magasban keservesen sírnak a sirályok,
az ég felé fordulva egy utolsót kiáltok:
"Isten veletek!"
Megremeg a víztükör, lelkem elsuhan felette,
ahogy az élet súlyos láncait végleg letette.

/citatum.hu/

Mindig is féltem a haláltól.Nem a sötétségétől, nem az ürességétől. Hanem amit maga mögött hagy. A rengeteg vérző szívet, az őt sirató könnyeket. A maga mögött hagyott holmikat,tárgyakat,fényképeket..És miért mindig azok mennek el túl korán, akik nem érdemlik meg? És miért azoktól veszi el a sors őket, akik nem érdemlik meg? Gyászos vasárnap, gyászos hétfő, és gyászos napok következnek egymás után. Talán a fájdalom idővel enyhül, de az üresség mindig ott fog tátongani. Nyugodj békében, Lenke.